Először diszkréten kezdett felmerülni a kérdés. Mindenkinek megvoltak a saját kis anekdotái. Ezen nevettünk két óra között, kávé mellett. Aztán gyorsan áttértünk valami másra, mert mindazonáltal nem szabad reakciósnak tűnnünk.

De idővel az anekdoták megszaporodtak. A nevetés kérdéseknek, sőt megdöbbenésnek is teret adott. Mi történik?

Aztán hirtelen a hullámzásból szökőár lett. Néhány év leforgása alatt egy mérföldkőhöz érkeztünk. Tévképzetek és butaságok egész hulláma érte az egyetemet: nőgyilkosságok, befogadó írás, patriarchátus, rendszerszintű rasszizmus, fehér privilégium, dekolonializmus stb.

Az órákon a diákokkal fennálló feszültségek krónikussá váltak. A viták gyorsan ökölharcba fajultak. A helyzet a másodperc töredéke alatt változhat. Legjobb esetben a diákok sóhajtoznak, és a szemüket forgatják; legrosszabb esetben frontális az összecsapás. Egy történelemtanár elmagyarázza, hogy már nem mer rabszolgaságról beszélni; egy ilyen kolléga azt mondja, hogy a diákok megtagadják tőle azt a jogot, hogy az általa illusztrációként felkínált képeket válasszon. Keserű következtetést von le: nem tudom tovább végezni a munkámat.

És akkor ott van a sírás. Igen a sírás. Krónikussá válik, gyakran szinte semmiért. A legkisebb bosszúság is elég. Kikérdezzük kollégáinkat, hogy megtudjuk, szörnyeteg lettünk-e, és rájövünk, hogy mindenki szembesül ezzel. A könnyek ma már minden eszmevitának, minden konfrontációnak megjósolható eredménye.

Hogyan kerültünk oda?

A szint csökkenése nem zárható ki teljesen. Képernyők és közösségi hálózatok voltak ott, talán a drogok is. De a szint jó. Fiataljaink messze nem hülyék. Még a befogadás és a kedvesség megszállottságukkal is rettenetesen kedvesek, még ha nem is látják az ellentmondásokat. A nyugdíjreform elleni mozgósítás során a tapsot spontán kézlengetésre cserélték, anélkül, hogy észrevennék, hogy a süketekkel való szolidaritásuk a vak becsmérlésére készteti őket.

A magyarázat tehát máshol van. A valóságban az új nemzedékek két jelentős erő között szakadnak meg, amelyek találkozása lélektani szinten potenciálisan romboló hatású: egyrészt a családi túlvédés, másrészt a rémületek felhalmozódása.

Az első a nemzetköziesedés ára. A megnövekedett versennyel szemben a szülők fokozták az iskolán kívüli tevékenységeket és mindenféle nyomást annak reményében, hogy növelhetik gyermekeik esélyeit. Az ingatlanpiac emelkedése a területi küzdelem visszatérését mutatja, amelynek célja a család védelme, miközben a városi burzsoázia magániskoláihoz való tömeges igénybevétele véget vetett a pusztuló közoktatásnak, a közép- és munkásosztályok kárára. A Parcoursup megvalósítása, amely szörnyű stresszforrás ezeknek a fiataloknak, akiknek azt mondják, hogy érettségijük már semmit sem ér, hozzáadta a pesszimizmus óceánjának utolsó cseppjét.

Ugyanakkor a fiatalok megszaporodtak a rémisztő események: az iszlám támadások után visszatértek a járványok. Az orosz-ukrán háború hitelt adott a Kínával vívott háború hipotézisének. És persze ott van az éghajlati válság, ez az új nagy millenniumi félelem, ami miatt a diákok azt mondják, hogy „meg kell mentenünk a bolygót”, mintha valószínűleg eltűnne. Ez az évezredes szorongás a fizikai bizonytalanság kontextusába van beoltva. Mert a fiatalok nap mint nap tapasztalják: az utcák már nincsenek biztonságban. Meghalhat a villamoson vagy elhagyva a szórakozóhelyet egy oldalra pillantás miatt. A lányok újra felfedezik azt a törékenységet és sebezhetőséget, amelytől azt hitték, megszabadultak a társadalmi felemelkedésükkel.

Mindezek a félelmek azonban nemcsak önmagukban nyomasztóak, hanem hatásukat megsokszorozza a megoldások hiánya. Egyetlen ellennarratíva sem nyújt mentőövet, semmilyen alternatíva nem ad megnyugvást, a fényes jövő ígérete sem ad olyan ágat, amelybe kapaszkodni lehetne. A média egyetlen prognózisa az Országos Tömörülés hatalomra kerülése, ami a legrosszabb forgatókönyvnek felel meg az antifasizmus tejével palackozott generáció számára.

Ha egyetlen kollektív történet sem veszi át az uralmat, nehéz belátni, mi változhat. Arra számíthatunk, hogy diákjainkat még sokáig sírni fogjuk.